(1763-1845)
 Poète, essayiste, traducteur, rédacteur hongrois.

János Batsányi est l'un des fondateurs et rédacteur de Magyar Museum [Musée Hongrois], première revue publiée en hongrois.

Sa poésie se déploie sous l’égide des réformes de la noblesse hongroise. Il part de l’idéologie éclairée de l’aristocratie puis il arrive, en passant par les idées réformistes de la bourgeoisie hongroise, jusqu’au principe de la patrie unifiée. Il célèbre la révolution française et rêve du même avenir pour son pays. Il rompt avec l’imitation de la poétique baroque et élabore une esthétique basée sur les expériences intimes. Dans ses poésies, il façonne la figure du poète ayant une responsabilité envers sa patrie, il tire des renseignements de la comparaison du passé et du présent.

Batsányi traduit de l’allemand et du latin : les poèmes d’Ossian, les pièces de Schikaneder, les écrits de Wieland. Il est le traducteur du célèbre discours de Napoléon adressé Aux Hongrois, ce qui sera honoré par l’Empereur et, après sa chute, puni par les autorités hongroises (Batsányi sera emprisonné).

János Batsányi

Sur la traduction [A fordításról]
Magyar Museum, 1788, 1er trimestre, 6–19.
 
L’étude de Batsányi déclenche une des querelles les plus révélatrices de l’histoire de la littérature hongroise. À la suite de diverses attaques des contemporains, c’est surtout József Rájnis qui forme une critique violente contre les règles de Batsányi sur l’art de traduire, à laquelle celui-ci répondra sur les pages de Magyar Museum.
 
Ameddig egy nemzet magától a tudományokban nagy előmenetelt tehet, s remekmunkákat készíthet, addig több száz esztendők eltelnek, holott, a másiknak találmányait kölcsönezvén, kevés idő alatt a tökéletességhez közelíthet. Innét lett a könyveknek egyik nyelvből a másikba való fordítása a tudós világban oly közönséges szokássá, de kiváltképpen az olyan nemzetnél elkerülhetetlenül szükségessé, mely a tudományokban még nem eléggé jártas, bennek azonban szapora lépést tenni kíván. Szomszéd nemzeteinknél, kiket most tudományaikkal fényeskedni szemlélünk, mindenütt a fordítás szolgált eleintén legnagyobb segélytségül. Miért ne követhetnők tehát mi is ezeknek szerencsés példáit? – Sőt igyekezzünk, mind a régieknek, mind a mostaniaknak jelesebb munkáikat, mint megannyi megbecsülhetetlen kincseket, hová hamarább nyelvünkre általtenni, s az onnét származandó haszon által megmutatni, hogy a nemzet soha tudományra s közönséges világosságra könnyebben és hamarább nem juthat, mintha az a végre készült munkákat anyai nyelvén olvashatja.

Valamint azonban a jó fordításnak haszna nagy, úgy annak végbevitele is nem kevés fáradtságba kerül. Szükségesek itt is, valamint minden egyéb mesterségben, bizonyos regulák, melyekhez a fordító magát alkalmaztatván, tökéletes munkát adhasson.

Ugyane végre írtam én, ama nagynevezetű tudós Gatterer úr után a fordítás mesterségének e következendő reguláit, melyek noha már a múlt nyáran a bécsi Magyar Músában kinyomtattattak is,[2] illendőnek ítéltem mindazonáltal azokat, szükséges változtatásokkal, újólag ide béiktatni, annyival is inkább, mivel majd e jelen való gyűjteményünknek következendő részeiben gyakrabban esvén a fordításról emlékezet, tudhassák egyszersmind olvasóink is, mit kellessék közönségesen, és mit is lehessen törvényesen egy fordítótól megkívánni.
 
Közönséges regulák
 
Természet szerint való dolog az, hogy az embernek a nyelvet, amelyből és amelyre fordítani akar, tudni kell: mégis oly fordítókat látunk gyakorta megjelenni, kik sem az egyiket, sem a másikat nem értik.

Értenie kell továbbá a dolgokat, melyek a fordítandó könyvben foglaltatnak; különben lehetetlen, hogy az írónak értelmét igazán kifejezze. Az öregebbik Pliniust p. o. oly természetvizsgálónak kell fordítani, ki egyszersmind a régiségnek mesterségeit is esméri.

A fordítónak oly kész tehetséggel kell bírni, hogy mindenik gondolatnak, mindenik szóejtésnek érdemit, a dolgoknak mivoltához képest, ízenként meg tudja határozni, nehogy azoknak választásában tudatlanságát vagy gondatlan restségét árulja el; egyszóval: jó ízlésének kell lenni.

Az író elméjének természeti indulatját szorgalmatosan ki kell nékie tanulni, egyébként nehezen fogja az eredetiségnek tekéntetét – mely mindazonáltal szükséges – a fordításnak megadhatni. Az íróknak különbsége majd a gondolatokban, majd az írás módjában, majd mind a kettőben egyszersmind mutatja magát. Egyik rövid, és akarja, hogy olvasói magok is gondolkodjanak, másik bő szavú, és minden gondolatját, úgyszólván, eleibe silabizálja az olvasónak. Egy ír bölcselkedve, más elevenséggel. Curtius tetszik írása csinosságáért, és Caesar nem kevesebb örömmel olvastatik, noha minden piperétől meg vagyon is fosztatva. Az írók bélyege ily nagy különbségének a fordításban is szembe kell tűnni.

Tulajdonképpen csak magához hasonlót kell az embernek fordítani. Egy magyar Cicero p. o. igen szerencsétlen fordítást adna Plinius Leveleiből; mivel a fordítónak a könyvíró indulatait, minéműségeit, egészlen magára kell öltözni: miképp cselekedheti pedig azt, ha természeti hajlandóságai annak tulajdonságaival nem egyeznek?
Igen jól cselekszik az ember, ha az egész darabnak fordítását eleintén csak hamarjában, és mintegy első hevenyében papirosra veti, és azután lassanként jobbítgatja. Így az egyik által a fordításnak eredeti hangzatot ád, a másik által pedig a gáncsoktól és hirtelenkedés hibáitól megmenti.

A fordításban a munkának legjobb kiadásával kell élni, azaz, amely az írásnak rendit legjobban, legigazábban előadja, és nehezebb s homályosabb helyeit jegyzésekkel világosítja.
A régi íróknak munkáik többnyire már különb-különbféle mái nyelvekre vagynak fordítva. Ezek a fordítások a magyarázónak szép szolgálatot tehetnek, de önként értetődik ám, hogy ha elég alkalmatos, azokkal hasznosan élni. Így vagyon a mostani tudós nemzeteknek nevezetesebb íróira nézve is.

Hogyha a fordításnak (amit senki sem fog tagadni) az eredeti írás másának, és jól eltalált képének kell lenni, tehát azt, ami az eredet-írásban van, mind, és, hacsak lehetséges, ugyanazon renddel, ki kell nékie fejeznie: sem többet, sem kevesebbet nem szabad nékie magában foglalni. Nem szabad tehát a fordítónak az eredet-íráshoz sem hozzáadni, sem pedig tőle valamit elvenni. Ha többet foglal a fordítás magában, tehát környül-írás, ha kevesebbet, kivonás (extractus), következésképpen egyszer sem tulajdonos fordítás. Egyszóval: a fordításnak az eredet-írás hív és igaz másának kell lenni. Ezt tartom én minden jó fordítás első közönséges fundamentomának, ahonnét minden egyéb különös regulák önként és minden erőltetés nélkül következnek.

A fordító az eredet-írástól semmit el ne végyen, tehát ékességeitől se fossza meg azt; és, ha a két nyelvnek különbsége meg nem engedné, ugyanazon szépségeket a fordításba is általvinni, akkor a szépségeket szépségekkel cserélje fel.

De az eredeti íráshoz toldani sem szabad semmit. Nincs tehát jussa a fordítónak, az eredeti írást szebbíteni. Oly írásokban is, melyek különben a nagy elmének s mesterségnek remekjei, találhatni hamis gondolatokat, lankadt rendeket, idétlen szóejtéseket, erőltetett ugrásokat. „Quandoque bonus dormitat Homerus” (Horatius).